Mi lehetett a Martin család titka? - 2015.12.17.

1./ Lisieux-i Szent Teréz szülei, Louis és Zelie Martin egyszerre lettek szentté avatva, az októberi családszinódus ideje alatt. Ők az első közösen szentté avatott házaspár. Bruno Thevenin atya – a Teréz misszió alapítója – pedig arról számolt be tavasszal, amikor Farkasréten járt, hogy Kis Szent Teréz egyik lánytestvére is boldoggáavatásra vár. Mi lehetett a Martin család titka? - merül fel bennünk a kérdés. Kétségtelenül a családban megélt szentség.

     Az életrajzi leírásokból csak a tényszerű adatokat ismerjük meg. Megtudjuk, hogy Louis és Zelie Martin 1858-ban kötöttek házasságot, kilenc gyermekük közül öten érték meg a felnőttkort, és mind az öten  a szerzetesi életet választották. A családi életről Zelie 218 darab, 1863 és 1877 között íródott levele számol be. Minden reggel 5 óra 30 perckor misén vett részt a Martin család, együtt imádkozták az Úrangyalát és a vesperást, szigorúan az Úrnak szentelték a vasárnapokat, komolyan vették a böjtöt adventben és nagyböjtben – ugyanakkor a levelek tanúskodnak a vidám percekről is, viccekről, játékokról. Louis például szeretett horgászni és billiárdozni. Szegényeket hívtak meg ebédre, és látogatták a betegeket; lányaikat arra tanították, hogy a szegényekkel, kisemmizettekkel egyenrangúként bánjanak. Ezeket a tényeket tudjuk meg a levelekből és az életrajzokból.

     Ám kellett lennie még valaminek, ami megmagyarázza a Martin család titkát, vagyis azt, hogy miért érték el a szülők és a gyerekek az életszentséget. Ez a valami minden bizonnyal a szülők imádsága volt. A szülők imádsága hívta le gyermekeik számára az isteni kegyelmet. Ebben a feltevésemben erősít meg Áthoszi Porfíriosz atya tanítása, melyet a JEL Kiadó gondozásában olvashatunk.

2./ Áthoszi Porfíriosz (1906-1991) ortodox pap, aki az Athéni Központi Kórház kápolnájában teljesített lelkipásztori szolgálatot, a gyermeknevelésben nagyon nagy fontosságot tulajdonított a szülők imádságának. Könyvéből csak néhány gondolatot szemezgetek.

     „A gyermeknek arra van szüksége, hogy olyanok vegyék körül, akik forrón imádkoznak. Az anya ne csak fizikailag, hanem imádságával is ölelje át gyermekét. A gyerek lelke mélyén érzi az ima ölelését, amelyet titokban küld felé az édesanya, s amellyel maga felé vonzza... Az édesanyák tudják, hogyan kell aggódni, tanácsot adni, nagy dolgokat mondani, csakhogy nem tanultak meg imádkozni. A sok jó tanács és tanítás nagyon rossz lehet. Ne beszéljünk sokat a gyerekeknek! A beszéd csak a fülig ér el, az ima viszont a szívbe hatol. Imára és aggódás nélküli hitre van szükség, de jó példára is.” (188)

     Porfíriosz atya írja, hogy egy alkalommal Milánóból felhívta őt egy anya, és azt kérdezte, hogyan nevelje a gyermekeit. A szerzetespap a következőket mondta neki:

     „Imádkozz, és amikor kell, szeretettel beszélj a gyerekekhez! De többet imádkozz, és kevés szóval beszélj hozzájuk! Sok ima és kevés szó mindenkihez. Ne zaklassunk senkit, hanem imádkozzunk titokban, és csak azután beszéljünk, s az Isten majd megmutatja nekünk, elfogadták-e, amit mondtunk. Ha mégsem, nem beszélünk. Csak titokban imádkozunk. Mert ha beszélünk, zavarjuk a többieket, arra késztetjük őket, hogy megmakacsolják magukat, és néha meg is botránkoztatjuk őket. Ezért jobb, ha valaki titokban, csak a szívében szól a másikhoz a titkos ima által, mintha fülébe súgna... Tégy így a gyerekeiddel is! Ha állandóan csak tanácsokat osztogatsz nekik, fárasztod őket, és amikor felnőnek, egyfajta elnyomásként élik ezt meg. Inkább az imádságot használd! Az imával beszélj hozzájuk! Mondd el Istennek, és Isten majd belülről szól hozzájuk. Vagyis nem kell a gyerekeknek olyan tanácsot adni, amit a fülükkel hallanak, Azt is elmondhatod, de mindenekelőtt Istennek kell beszélned a gyerekeidről. Mondd: 'Uram, Jézus Krisztus, világosítsd meg a gyermekeimet! Rád bízom őket. Te adtad őket nekem, de hát én is erőtlen vagyok, nem tudom őket eligazítani; ezért érlek, világosítsd meg őket!' Isten szól majd hozzájuk, ők pedig azt mondják majd: 'Ó, nem kellett volna a mamát elszomorítanom azzal, amit tettem!' S ez belülről fakad majd, Isten kegyelmével.”

     Ez a legjobb. Az anya Istenhez beszéljen, és Isten beszéljen a gyermekhez. Ha nem így történik, csak beszélsz, beszélsz, beszélsz, az egyik fülén be, a másikon ki, és a végén csak a nyomást érzi. S amikor a gyermek felcseperedik, elkezd ellenállást tanúsítani, azaz bosszút állni apján és anyján, akik elnyomták őt. Ez a helyes: beszéljen a Krisztis szerinti szeretet, az apa és az anya szentsége. A szentség sugárzásától és nem az emberi igyekezettől lesznek rendesek a gyerekek.” (192)