Kis Szent Teréz lelkületével lépünk a nagyböjtbe – 2017.02.17.
1./ Kis Szent Teréz 15 évesen lépett be a lisieux-i kármelbe. Az új jelölt belépésének időpontját apácatársai Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepére tűzték ki. 1888-ban ez az ünnep éppen egy nagyböjti vasárnapra esett, s emiatt át kellett tenni április 9-re, egy hétfői napra. A belépésnek így biztosítva lett volna az ünnepi hangulata. Ám a körülmények mégis az ünnepi hangulat ellen voltak.
Ennek legfőbb oka a kolostor püspöki biztosa, a 69 éves Delatroette atya volt. Az idős pap ekkor már 18 éve igazgatta a kármelita kolostort, és a püspök előtt nagy befolyással bírt. Az atyának pár hónappal előtte sok kellemetlenséget okozott egy zátonyra futott újonc apáca esete – amiről egész Lisieux beszélt – ezért nem akart újabb kockázatot vállalni a mindössze 15 éves Teréz belépésének engedélyezésével. Delatroette abbé tehát hajthatatlanul ellenezte Teréz felvételét, erről még hallani sem akart 21 éves korának elérése előtt. Ám Teréz nem akart belenyugodni az elutasításba, ezért még XIII. Leó pápához is elutazott, kérve a belépés engedélyezését. Végül a püspök mégis engedélyezte Teréz felvételét – amit Delatroette atya nyilván vereségként élt meg. Ellenérzését nem is leplezte, és amikor Teréz 1888. április 9-én megjelent a kolostor kapujában, ahol fogadására felsorakoztak az apácák, a püspöki biztos a következő jéghideg szavakkal „üdvözölte” a 15 éves lányt: „Rajta tehát, tisztelendő anyák, intonálják csak a Te Deumot! Én mint püspöki biztos átadom Önöknek ezt a 15 esztendős gyereket, akinek belépését Önök annyira óhajtották! Kívánom, hogy ne csalódjanak benne, de figyelmeztetem Önöket, hogy amennyiben nem teljesednék e kívánságom, a felelősség egyes-egyedül Önöket terheli.”
„E szavak egy egyébként tiszteletreméltó, erényes életű pap ajkáról hangzottak el és ne vegyük nagyon rossz néven őket” – írja Szeghy Ernő kármelita atya, majd így folytatja: „Az Úristen, hogy szentjeit próbára tegye, megengedi néha, hogy a legjobbak is tévedjenek megítélésükben és rosszat gondoljanak róluk.”
Delatroette atya hűvös üdvözlése mindenki mást lesújtott volna, ám Kis Szent Teréz ennek ellenére örömmel lépte át a Lisieux-i kolostor küszöbét. A nehéz ajtó örökre bezárult mögötte, 9 évvel később bekövetkezett haláláig soha nem lépett ki ezen az ajtón. Az apácák főnöknője megmutatta Teréz celláját: egy 2 x 4 m-es szobácskát, melyben egy barna takaróval borított ágy volt, valamint egy fehér pad, egy petróleumlámpa és egy homokóra. A fehér falon corpus nélküli fakereszt. Az ablakból egy palatetőre és az égre lehetett látni. Talán más ember búskomorságba esett volna ettől a végtelen egyszerűségtől, ám Teréz mindentől el volt ragadtatva. Önéletrajzában így emlékezik meg a kármelbe való beköltözéséről: „Milyen mélységes örömmel ismételgettem: Örökre, mindörökre itt vagyok!”
2./ Hamvazószerdán belépünk a nagyböjti szent időbe. A nagyböjti lelki programok – a keresztúti ájtatosság, a böjti fegyelem, a bűnbánat szentségéhez járulás – más jellegűek, mint a most magunk mögött hagyott farsangi programok. A farsang az életöröm kifejeződése, a nagyböjt pedig a lelki örömökben való részesedés időszaka. Nem lehet a kettőt összehasonlítani, még kevésbé lehet őket rangsorolni. Mindkettő más, mindkettőre szükségünk van az életben. A szórakozásra is, de a lelki töltekezésre is szükségünk van.
Kis Szent Teréz természeténél fogva víg kedélyű volt, mindig mosolygott. Amikor a családi élet zavartalan boldogságát felcserélte a külső látszatra igen komoly – egyesek szerint talán kifejezetten komor – apácaélettel, nemhogy beszűkült volna élete, de éppen ellenkezőleg kiteljesedett a boldogsága. A szerzetesi cella szinte primitív egyszerűsége, vagy a közösségi élet szigorú szabályozottsága azért nem tudta kedvét szegni, mert lelkében örök mennyország volt. Még az önként vállalt önmegtagadások is örömére szolgáltak, mert mindent Jézusért tett. Jézusnak akart minden nap minden cselekedetével örömet szerezni.
Amikor belépünk a nagyböjti időszakba, kicsit hasonlóvá válunk Terézhez, aki belépett abba a szegényes kolostori cellába. Ez a cella azonban az elmélyülést és az életszentségre való eljutást szolgálta. A nagyböjti idő visszafogottsága – szórakozás mellőzése, lelki összeszedettség és elmélyülés keresése – alkalmat teremt ahhoz, hogy mi is elmélyüljünk, önmegtagadásainkat ne fakírságként gyakoroljuk, hanem igyekezzünk azokkal Jézusnak örömet szerezni – miként Kis Szent Teréz is tette.