„Adj innom!” (Jn4,7) – 2015.01.24.

 1./ Sokféle fal választja el az embereket egymástól. Olykor valóságos falak: mint amilyen  amilyen az egykori berlini fal volt, vagy amilyen a ma is létező izraeli fal. Máskor a szokások fala választja el egymástól az embereket. Jézus korában szokás volt, hogy a rabbik meg nem szólítottak volna egy asszonyt. Egy rabbinak nyilvános helyen még a feleségével sem volt illendő beszélnie, hát még egy szamáriai pogány asszonnyal! Jézus viszont pont ezt tette: megszólította azt az asszonyt, aki vízért jött Jákob kútjához. Jézus ezzel a cselekedetével lebontotta az egymással ellenséges népek közötti válaszfalat. Ezt még ma is sokan nehezen értenék, hát még akkor!

     Jézus ráadásul nem akármilyen asszonytól kért vizet - „adj innom!” - hanem egy rossz hírű asszonytól. Jézus tisztában volt az asszony kilétével, mégsem ítélkezett felette, hanem beszélgetést kezdeményezett vele. A beszélgetés vége az lett, hogy az asszony visszasietett falujába, hogy elújságolja nekik, kivel találkozott: a Messiással. Ez a bűnös asszony saját falujának misszionáriusa lett. Jézus szeretete ilyen változást tudott véghezvinni életében.
 
2./ A keresztényeket felekezeti falak választják el egymástól. Több éve szokás, hogy ellátogatunk egymás templomába, hogy együtt imádkozzunk a keresztényeket elválasztó falak megszűnéséért. Lehetséges ez? - kérdezhetné bárki. Igen! Ha azzal a szeretettel fordulunk egymás felé, amilyen szeretettel Jézus a szamáriai asszonyhoz fordult. Jézus nem ítélkezett, nem arról szólt, hogy az asszony hol rontotta el életét. Jézus kért: „adj innom!” Ez a kérés, és a megindult párbeszéd végül megváltoztatta az asszonyt. Jézus nem csak a férfi és nő közötti létező falat bontotta le, de a zsidók és szamáriaiak közötti falat is lebontotta.
      Ökumenikus énekünk így kezdődik: „Isten szívén megpihenve forrjon szívünk egybe hát...”
     Segítsen hozzá ez a mai közös imádságunk ahhoz a jézusi szeretethez, mely nem rója fel a másik hibáját, hanem irgalmas és könyörülő szívű. Ha az ő szeretetével közelítünk egymáshoz, bizonnyal megkapjuk Istentől a szükséges kegyelmi segítséget is a most még létező falak lebontásához.
 
3./ Az imádság erejéről Lisieux-i Szent Teréz vall önéletrajzában. A még csak serdülő Teréz fejébe vette, hogy ő kiimádkozza az akkoriban halálra ítélt rablógyilkos – Pranzini – megtérését. S valóban, amikor a gyilkost a nyaktiló alá vezették, ez az elvetemült ember, aki addig visszautasította a pap szolgálatát, még mielőtt nyakát a gyászos nyílásba hajtotta volna, hirtelen megragadta a pap kezében lévő feszületet és háromszor megcsókolta. „Aztán Annak az irgalmas ítélete elébe ment a lelke, aki megmondotta, hogy az Égben nagyobb az öröm egyetlen vétkeit bánó bűnösön, mint 99 olyan igazon, akinek nincs szükséges bűnbánatra!”  - Lisieux-i Szent Terézre ez a megtérés egy egész életre szóló kihatással volt. Ekkor kapta missziós hivatását. Így vall erről önéletrajzában:
     „Ó, ezóta a páratlan kegyelem óta minden nappal csak nőtt a vágyam, hogy lelkeket mentsek, mintha csak hallottam volna, amint Jézus mondja nekem, úgy, mint a szamaritánus asszonynak: Adj innom!” (Önéletrajz, 119)

     Teréz egész életében azon volt, hogy lelkeket mentsen, hogy a lelkekre szomjas Jézusnak ezáltal szerezzen örömet. Mindezt a missziós vágyat, a lelkek utáni szomjúságot az imádság váltotta ki benne. Egy rablógyilkosért mondott imádság! Érezzük-e ennek a történetnek megrendítő erejét? Bízunk-e az imádság erejében? Lisieux-i Szent Teréz nem véletlenül a bizalom szentje.