A kereszténység nem „jóléti spiritualitás” - 2014.02.17.

 1./ Ferenc pápa: „Evangelii gaudium – az evangélium öröme” kezdetűapostoli buzdításában olyan jelenségről ír, amellyel a budapesti hitéletben is találkozunk. A hívek egy része egyik templomból a másikba vándorol, attól függően, hogy hol talál a kedvére való lelkipásztori ellátást;

mondhatnám úgy is: hol talál kedvére való „szolgáltatást”. A fogyasztói társadalom gondolkodása érhető tetten itt is: oda megyek, ahol a legjobban érzem maga; ahol a legjobb „minőségű” lelki szolgáltatást kapom. Nem arról van szó, hogy valaki azért megy el egy másik templomba, hogy ott meghallgathassa valamely ismert pap lelkigyakorlatát vagy konferenciabeszédét. Ez csak egyedi eset és nem jelenti a hívő elvándorlását. A hívek elvándorlása alatt azt értem, hogy ha huzamosabb ideig jár egy templomba, majd onnan továbbáll egy második vagy egy harmadik templomba. Az ilyen elvándorló hívő sosem lesz közösségépítő, mert őt nem a közösség érdekli, hanem a saját szempontja, vagy Ferenc pápa szavaival élve „egyfajta önközpontúság” vezeti.
     Ferenc pápa úgy fogalmaz, hogy társadalmunkban növekvő megbecsülésnek örvendenek a „jóléti spiritualitás” különböző formái. Nem az a megoldás, hogy valaki elmenekül az elkötelezett kapcsolatok elől. Márpedig ez történik meg, „amikor a hívők elrejtőznek és visszavonulnak a többiek tekintete elől, és finoman egyik helyről a másikra menekülnek, anélkül, hogy mély és tartós kapcsolatokat építenének ki. A menekülés hamis orvosság, amely megbetegíti a szívet, s olykor a testet is. Segítenünk kell annak felismerésében, hogy az egyetlen út a másokkal való találkozás elsajátítása igazságos magatartással, becsülve és útitársként fogadva el őket, belső ellenállás nélkül. Még jobb, ha megtanuljuk felfedezni Jézust mások arcán, hangjában, igényében.” (im. 90-91)
     Ferenc pápa tapasztalatával maga mis találkoztam a budapesti egyházközségekben. Minél közelebb helyezkedik el egy templom a centrumhoz, annál gyakoribb a hívek elvándorlása; itt sűrűbben találhatók a templomok, mint a perifériákon, másrészt a tömegközlekedés is jobb. Amit én eddig „a hívek fogyasztói szemléletének” neveztem, azt Ferenc pápa „jóléti spiritualitásnak” mondja. Igen találó jelző, mert csak a jólét velejárója az a jelenség, hogy egy hívő autóval akár a város távoli templomába jár huzamos időn keresztül templomba. Látszólag dicséretes az, hogy ha valaki spirituális igénye kielégítése érdekében még olyan áldozatokra is kész, mint hogy időt és útiköltséget áldoz érte.  Akkor mi ezzel a baj? - kérdezhetnénk. Ferenc pápa megnevezi a jóléti spiritualitás veszélyeit: elidegenít egy konkrét egyházközség közösségétől, nem nevel a szolidáris közösségre, nem hív meg a missziós termékenységre; viszont egyfajta önközpontúságot hoz létre.
      Egy egyszerű példával támasztom alá Ferenc pápa tanítását. Farkasréti plébániánkon is szokás a „komatál”. Amikor a családok által ismert kismama újszülött babájával hazajön a kórházból, a családok több héten keresztül felváltva szállítják ennek a családnak az ebédet. Nem csak a főzés fizikai terhétől mentesítik így a kisbabás családot, de bizony még anyagi tehertől is – ami napjaink válságában nem is elhanyagolható szempont. De ilyen szolidaritást csak a helyben vallásgyakorló hívek között lehet megvalósítani. Az elvándorló vallásgyakorlók eleve kiesnek ebből. - Ferenc pápa
 
2./ Lisieux-i Szent Teréz példáját idézi apostoli buzdításában. Az egyik téli estén Teréz egy nehéz természetű, mindenért morgolódó idős nővér körül szolgált. „Hirtelen a távolból valamilyen hangszer harmonikus hangját hallottam – írja Teréz. Ezért egy erősen kivilágított szalonba képzeltem magam, minden ragyogott az aranyozott drapériáktól; és ebben a szalonban választékosan öltözött kisasszonyok bókoltak egymásnak a világ módján. Azután tekintetem a szegény betegre esett, akit ápoltam. A dallam helyett fájdalmas sóhajtozásait hallhattam... Nem tudom elmondani, mi történt a lelkemben. Az egyetlen, amit tudok, hogy az Úr az igazság sugaraival világosította meg a lelkemet, melyek annyira felülmúlták a Föld ünnepi fényeinek vibrálását, hogy nem mertem hinni boldogságom fokának.” (Önéletrajz, 297. Ecclesia Kiadó, ford. Kis Mónika)
     Kis Szent Teréz a nyűgös és beteg apácatársában magát Jézust fedezte fel.
     Ferenc pápa azért idézte az általa nagyon tisztelt Terézt, mert az önközpontú „jóléti spiritualitás” hamis útja helyett nekünk is fel kell ismerni a másokkal – rászorultakkal, szenvedőkkel – való találkozás útját. Fel kell ismernünk bennük Jézus arcát, és „meg kell tanulnunk, hogy egy ölelésben együtt szenvedjünk a megfeszített Krisztussal.” (im. 91)

     Meg kell tanulnunk, hogy a kereszténység nem bezárkózás egy jóléti spiritualitásba, hanem kinyílás a közösség felé – ha csak egy „komatál” nyújtásával is. A kereszténység mindig közösségi!