Lisieux-i Terézben társra talál a hitkételyekkel küzdő modern ember – 2016.03.17.

1./ Lisieux-i Szent Teréz rövid életének végén nem csak halálos betegségével küzdött, de hitbeli kételyekkel is. Ebben a tapasztalatban modern korunk sok-sok hívő embere is részesül. Ezt a hitbeli kételyt így szokták megfogalmazni: elhagyott az Isten. A lelki sötétségnek eme tapasztalata mégis elviselhetőbbnek tűnik, ha egy olyan rokon lélekre találunk, aki mindezt ugyanúgy átélte, mint mi. Ilyen rokon lélek volt Kis Szent Teréz.

 

     Robert Sarah bíboros nemrég megjelent interjúkötetében is szó kerül a nagy szentek által is megtapasztalt hit alagútjáról. A vatikáni Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció guineai származású prefektusa ezt mondta Kis Szent Terézről:

     Lisieux-i Szent Teréz nagyon fájdalmas tapasztalatokat élt meg. Még az is előfordult, hogy Jézusban, az emberek megváltójának létezésében kételkedett. Megismerte a sötét éjszakák rettenetes pillanatait, ahol Isten különösen hallgatagnak tűnt. Teréz mégis mindig tudta, hogy nincs egyedül, és hogy az alagút végén felragyog a fény. Tudta, hogy Isten nem hagyja őt örökre sötétségben. Minden szent ismerte a nagy kétségek ilyen pillanatait. Az elhagyatottságnak ez az érzése hasonlít ahhoz, ami átjárta Jézus szívét a kereszten. A Golgota egymaga összefoglalja minden lelki éjszakánkat.

     A kétség a tisztulás és a megerősödés ideje. Ettől kezdve egyetlen kérdés létezik: hiszünk-e még mindig akkor is, amikor az éjszaka reménytelenül sötét marad. Megőrizzük-e reményünket a könnyű időkön túl is? A hit reménykedés, vagy nem is hit.” (Robert Sarah: Isten vagy a semmi, 208)

 

     Kis Szent Teréz úgy érezte, hogy halálküzdelmét vigasztalás nélkül kell megvívnia. Mégis ezekkel a szavakkal az ajkán halt meg: „Istenem, szeretlek!” Hiába gyötörték hitbeli kétségek, Istenbe vetett reményét és szeretetét mindvégig megőrizte. Nem véletlenül mondjuk a bizalom szentjének. És hogy nem hiábavaló a remény, azt Isten csodákkal igazolta a Teréz halála utáni években. Teréz azt ígérte, hogy halála után „rózsaesőt”, azaz a kegyelmek bőséges áldását fogja kieszközölni az őt szeretőknek. S valóban, halála után a csodák hihetetlen sorozata játszódott le, amelyet az ő égi közbenjárásának tulajdonítottak. „1908-ban egy kislány, aki a sírjánál imádkozott, meggyógyult súlyos szembetegségéből; egy fiatalember már a haláltusáját vívta, amikor rátették Teréz ereklyéjét, és meggyógyult. Olyan ez, mintha a csodák által Isten ezt üzenné nekünk: nem lehet hiábavaló a remény, amelyet Isten iránti szeretetébe vetett ez a hitében megkísértett fiatal apáca.” (Karl-Peter Vosen: Alakítsd szívünket! 119)

 

2./ Teréz lelki kisugárzása ma is eleven. Aki írásait olvassa, megérzi annak hatását saját életére. Terézben olyan társara lel, aki végtelen tapintattal ugyan, de mégis nagy intenzitással belép az életébe. Hiába választ el tőle 120 esztendő, hiába élünk egészen más életet, mint a klauzúrás karmelita apáca, aki szinte teljes elszigeteltségben élte napjait a kolostorban – Teréz mégis legbensőbb társunkká tud válni.

 

     Mennyire igaz Teréznek az a megjegyzése, melyet egyik nővértársának írt:

   Én pedig megígérem, hogy miután eltávoztam az örök életre, megízleltetem magával, milyen boldogságot lehet találni abban, hogy érezzük, baráti lélek áll mellettünk.”

 

     Rövid földi életében Terézzel csak igen kevesek kerülhettek baráti kapcsolatba. Testvérein, unokatestvérein kívül még a kármelben került közelebbi kapcsolatba néhány apácával. Manapság bármelyikünk több ismerőst tart nyilván a mobiltelefonjában, mint ahány emberrel Teréznek kapcsolata volt. Ám ezek az emberi kapcsolatok nem mérhetők azzal a baráti kapcsolattal, amelyet Lisieux-i Szent Terézzel ápolunk. Sajátos módon Terézzel közelebbi baráti viszonyt tudunk kialakítani, mint sok élő kortársunkkal. Igen, mert Terézzel nem felszínes kapcsolat alakul ki, hanem mélyen lelki, igazi baráti kapcsolat.

     Valóban érezzük, hogy Teréz személyében baráti lélek áll mellettünk.