„A völgy Lilioma csak apró harmatcseppre vágyik...” - 2012.12.17.
1./ Sokszor jut eszembe néhai Gál Ferenc professzorral történt egyik találkozásom. Fiatal papok voltunk még és közös kirándulásra indulva szentmise bemutatására vártunk a sekrestyében, amikor bejött a nemzetközi hírű dogmatikus professzor. Néhány mondatot váltottunk csupán. Gál tanár úr utolsó mondata ez volt hozzánk: ha megtanítjuk a gyerekeket imádkozni, már sokat tettünk. - Akkor még fiatal papként úgy gondoltam, hogy imádkozni megtanítani gyerekeket, nem nagy dolog. Ma már tudom, hogy Gál professzornak volt igaza. Ez a legkomolyabb feladat.
Éppen ezért elámulok, amikor 10 éves hittanosok arról számolnak be, hogy lefekvés előtt hogyan szoktak térdenállva hálát adni napjukért, családtagjaikért. Még jobban csodálkozom, amikor azt hallom, hogy nem csak az „én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem...” esti imát mondják el, hanem saját gondolataikkal is imádkoznak, akár 10 percen át. Vajon ki tanította meg őket erre?
Szent Pál apostol mondatai jutnak eszembe: „még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal” (Róm 8,26). Valóban, a gyerekek tiszta lelkében lakó Szentlélek az, aki megtanítja őket imádkozni.
2./ Ilyen egyszerű, gyermeki léleknek képzelem el Kis Szent Terézt is. A 20 éves Teréz gyakorta írt leveleket Céline nővéréhez, aki ekkor még otthon élt a szülői házban. (Céline csak a következő évben lépett be kármelbe.) Teréz nagyon szerette volna maga mellett tudni Céline-t, s a tabernákulum előtt térdelve sokszor gondolt kedves nővérére. Az 1893. április 25-én kelt levelében egy szentírási példabeszéd hasonlatát alkalmazza. Eszerint Jézus olyan, mint a völgyek Lilioma, Céline pedig a harmatcsepp. Amint a harmatcsepp a virág szirmai között rejtőzik, úgy rejtőzik Céline is Jézusban. A harmatcseppnél sokkal hatalmasabb és nagyobb a folyók árja, a réten kanyargó patak, vagy a hegyi vízeséseken csobogó patak vize – de azok nem lehetnek a völgyek Liliomának szirmai között. Kis Szent Teréz azt írja Célin-nek, hogy tartsa kitüntetésnek, hogy ő csak piciny harmatcsepp lehet. Kevés lélek vágyik arra, hogy harmatcsepp legyen, sokkal inkább szeretnének folyók és patakok vizeivé válni – azaz sokkal inkább szeretnének nagy tetteket véghezvinni földi életükben. Teréz kéri nővérét, hogy elégedjen meg a kicsinységgel, hiszen Jézus nem nemesített rózsa akart lenni, hanem csak a völgyek Lilioma. A völgyek Liliomának pedig csak az egyszerű harmatcseppre van szüksége, és nem a folyók öntöző vizére.
Halatlanul szép gondolata Teréznek, amint továbbviszi a harmatcsepp allegóriáját. Eszerint a harmatcsepp csak addig tart, amíg éjszaka van. Amikor feljön a Nap, hogy melegével felhevítse a levegőt és a növényt magát is, a harmatcsepp páraként felszáll. Így lesz az istenszerető lélekkel is: élete végén mint a könnyű pára felszáll Teremtőjéhez, hogy örökre vele legyen.
A harmatcsepp – vagyis az ember – mindig maradjon egyszerű, kicsiny, alázatos – írja Teréz - Jézus akkor kedvtelve néz rá. Lehet, hogy mások le fognak kicsinyelni, amiért csak harmatcsepp vagy és nem folyó vagy hegyipatak; de Jézus szeretettel fog rád nézni. Lehet, hogy csak ő fog egyedül rád nézni. De micsoda kiváltság, hogy Jézus ilyen feladatra hívott: légy harmatcsepp!
3./ Kis Szent Teréz tehát levelében harmatcseppnek nevezi szeretett nővérét, Céline-t. A harmatcsepp elnevezéssel manapság gyakorta találkozunk: óvodákat szoktak így elnevezni. Nem véletlenül. A szülő számára a kis gyermek olyan értékes, mint a növény számára a harmatcsepp. A szülő számára a kis gyermek olyan szép, mint a szikrázó napsütésben gyémántként csillogó harmatcsepp a növények levelein. S ahogy a szülő örömét leli gyermeke szemlélésében, úgy Jézus is örömét leli a tiszta lelkű ember szemlélésében.
Lisieux-i Szent Teréz, az egyháztanító, ilyen egyszerűségében is mélységes tanítást nyújtó hasonlattal vezet rá minket annak megértéséhez, hogy miért kell kicsinynek, alázatosnak és egyszerűnek lennünk. Azért, hogy majd egykor bennünket is felvegyen az isteni Nap a maga örökkévalóságába!